Közlemény a hamvasztás gyakorlatáról

Írta: Francesco Ricossa atya. Sodalitium 60 IT – 59 FR

Az utóbbi években egyre inkább elterjedt szabadkőműves gyakorlat a hamvasztás, azaz az emberi holttest tűzzel vagy nagy hővel történő erőszakos megsemmisítése. Ezért nem csak időszerű, hanem szükséges emlékeztetnünk olvasóinkat a katolikus egyház fegyelmi előírására, amelyet a XV. Benedek által 1917 – ben kihirdetett Egyházi Törvénykönyv kodifikált, és amely – tekintettel az Apostoli Szék formális megüresedésére – ma is érvényben van.

Az Egyház törvénye kifejezetten tiltja a következő cselekedeteket:

1. a holttest hamvasztása,

2. formálisan együttműködés a hamvasztásban,

3. utasítás kiadása saját vagy más holttestének hamvasztására,

4. tagság olyan társaságban, amelynek tagjai kötelezik magukat saját és a hatáskörükben álló személyek testének hamvasztására,

5. szentségi feloldozás olyan személynek, aki elrendelte teste hamvasztását, és aki nem kívánja ezt a rendelkezést visszavonni; tilos ugyanennek a személynek halála után egyházi temetést adni (1203. kánon; 1240. kánon 1. § 5. pont; 2339. kánon).

A Jótanács Anyja Intézet betartja e jogszabályokat.

Tíz ok (a sok közül) a hamvasztás ellen

Az Egyház a holttest hamvasztását „barbár gyakorlatnak tartja, amely nemcsak a halottak teste iránti keresztény kegyességgel, hanem a természetes kegyességgel is ellenkezik, és amelyet az Egyház kezdettől fogva állandóan tiltott” (a Szent Offícium Szent Kongregációjának utasítása, 1926. június 19.). Álljon itt néhány ok, amelyek miatt a holttest hamvasztása nem helyénvaló eljárás.

1. A mi Urunk Jézus Krisztus maga is temetkezni kívánt (Jn 19,40), az egybehangzó régi hagyomány szerint.

2. A hamvasztás látszólag azt jelenti, hogy a testek örökre feloldódnak és szétszóródnak, míg a temetés ellentétes rítusa az alvással egyenlővé tett halál gondolatával társul (Jn 11,11-39), és jobban kifejezi a végső feltámadásba vetett keresztény hitet.

3. A temetés a keresztény és biblikus szimbólumot tükrözi, miszerint a test magnak tekintetik, amely új életet szül: „hacsak a földbeesett gabonaszem el nem hal, egymaga marad; ha pedig elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24; lásd még 1Kor 15,36-44).

4. Az Egyház egész liturgiája tiszteletben részesíti az elhunyt testét, amely a Szentlélek temploma volt, és arra rendeltetett, hogy feltámadjon a halálból, míg a hamvasztás erőszakosan megsemmisíti a tűzben, ami az örök tűz jelképe.

5. Az Egyház mindig is gyakorolta a szentek ereklyéinek tiszteletét, míg a tűzzel való büntetést a meg nem tért eretnekek testének tartotta fenn.

6. Már az első keresztények is visszarettentek ettől a pogány Minucius Felix tanúsága szerint. A keresztények, írja, „execrantur rogos, et damnunt ignium sepulturas” („megvetik az égetést, és elítélik a tűzzel való temetést.” – a ford.)

7. Ahol az evangélium elterjedt, ott a hamvasztás eltűnt.

8. A hamvasztást az Egyház ellenségei vezették be újra, először a francia forradalommal, majd a XIX. században, a test feltámadásának tagadása céljával, az Egyház ellen harc részeként.

9. A szabadkőműves szekta az, amely a hamvasztó társaságokat támogatta és támogatja.

10. Ugyanez a szekta követelte és érte el (VI. Pál alatt) a hamvasztás elleni egyházi törvény módosítását, ami a neomodernisták újabb engedménye volt az Egyház ellenségeinek.

Szabadkőművesség és hamvasztó társaságok ¹

Akik ma is hamvasztást szeretnének, a legközelebbi hamvasztási társasághoz fordulnak. Ezeknek a

társaságoknak különböző honlapjain – még ha említést is tesznek történelmükről – soha nem esik szó a szabadkőművességről. A különböző hamvasztó társaságok „alapító atyáinak” nevét azonban megemlítik. Lássuk, kik voltak ők.

Miután a francia forradalom idején (1797. november 11-én az ötszázak tanácsának törvényjavaslatával) kísérletet tettek a hamvasztás bevezetésére, egészen a XIX. század második feléig kellett várnunk a tevékeny hamvasztási mozgalom megszületésére, mégpedig Olaszországban. A legrégebbi olaszországi hamvasztó társaság a milánói, amely 1876-ban alakult. Röviddel ezután különböző hamvasztó társaságok indultak, különösen az ország északi részén: 1881-ben Páviában, 1882-ben Torinóban, Livornóban, Firenzében és Velencében, 1889-ben Bolognában, 1897-ben Genovában stb. Az engedélyt megadó egészségügyi törvény 1888-ból származik (a szabadkőműves Crispi-kormány idején), míg Franciaországban egy hasonló törvény az előző évből származik.

Álljon itt azonban még néhány név. Milánóban a holttestek hamvasztásának támogatói (a So.crem honlapja szerint) Malachi de Cristoforis, Gaetano Pini, Giuseppe Mussi, Agostino Bertani… és maga a társaság büszkélkedhet Giuseppe Garibaldi levelével, amelyben „a két világ hőse” azt írja, hogy tagja a hamvasztó társaságnak. Mindannyian a kor kiemelkedő politikai személyiségei. De nem csak a politikában tevékenykedtek… Giuseppe Mussi ugyanis 1885 és 1886 között az Olasz Szimbolikus Rítus (RSI) Nagypáholyának Serenissimo elnöke volt: őt Gaetano Pini követte. Malachi De Cristoforis a Grand Orient Rendtartományi Tanácsának volt tagja; Agostino Bertani a Grand Orient Italia Propaganda páholyának; ami pedig Garibaldit illeti, senki nem tudja, hogy ő volt az olaszországi Grand Orient nagymestere. Ambrogio Viviani A lombard szabadkőművesség története című művében (Bastogi, 1992, 118. o.) a következőket írja: „A szabadkőművesek ebben az időszakban többek között a hamvasztás területén tevékenykedtek (…). Milánóban 1876-ban Malachia de Cristoforis, Gaetano Pini, Giuseppe Polli, Giovanni Sacchi, Giuseppe Pozzi kezdeményezésére alakult meg a Hamvasztó Társaság; a következő években Cremona és Brescia (1883), Varese (1884), Mantova (1888), Bergamo és Monza (1886) hamvasztó társaságai is létrejöttek. A milánói »krematórium templomot« ² a testvérek munkájának köszönhetően 1884-ben avatták fel”. Menjünk tovább Livornóba. A Krematórium Társaság az Olasz Szimbolikus Rítus Legszentségesebb Nagypáholyának egyfajta másolata volt. A két egyesület élén Carlo Meyer és Federico Wasmuth állt, mindketten az RSI Legszentségesebb Nagypáholyának elnökei, valamint Alceste Cristofanini, az RSI és a Nagy Orient tiszteletbeli nagymestere. Torinó sem marad el emögött. A helyi So.crem említi Dr. Jacob Moleschott nevét, de elmulasztja megírni, hogy ő is szabadkőműves testvér volt, akárcsak a másik két pionír és izraelita hittestvér, Cesare Goldmann ³ és Luigi D’Ancona. A Subalpine Socrem első három elnöke mind jeles kőműves volt: Ariodante Fabretti, karbonári, ⁴ tagja a „Giovane Italia” mozgalomnak, ⁵ de a Legfelsőbb Tanácsnak is a skót rítus szerinti 33. fokozatban; Tommaso Villa (aki a Királyi Kamara elnöke és a Királyság szenátora volt) és Luigi Pagliani. És még folytathatnánk…

Mindezek a nevek megtalálhatók a szabadkőművesség történetéről szóló kötetekben, például A. A. Mola művében (szerk. Bompiani, 1976). Manapság – a katolikusokat megnyugtatandó – a hamvasztó társaságok VI. Pálra hivatkoznak, ⁶ de a valóságban a légkör még mindig az egykori idők hangulatát idézi, amikor a hamvasztási szertartásokkal (és most a „krematórium templomban” lévő „búcsúszobákkal”) a katolicizmus szertartásait felváltó egyfajta „laikus halált” akartak létrehozni. Az Exit-Italia, az eutanázia-egyesület büszkén hirdeti együttműködését az U.A.A.R.-ral (Racionalisták, Kételkedők és Ateisták Szövetsége) és a So.cremával (Hamvasztó Társaság). Nincs új a Nap alatt…

Jegyzetek

Tweet