írta: Ugo Carandino atya
Az Egyház a karácsonyi liturgikus időszakban arra indít bennünket, hogy elmélkedjünk a Megváltó születéséről. Lelki megújulásra buzdít, hogy az isteni kegyelem újjászülethessék szívünkben, és erősödjünk a keresztény erények gyakorlásában.
Minden megkeresztelt ember számára állandó szükséglet a lelki élet. Ez a legnehezebb pillanatokban válik igazán sürgető szükségszerűséggé, hogy ne találjanak készületlenül az élet fordulatai, amelyek néha nemcsak az egyén, hanem az egész társadalom számára is pusztítóak lehetnek.
Ilyen pillanatokban a lélek, megrettenve a megpróbáltatás súlyától, ki van téve a csüggedésnek és az elkeseredésnek vagy akár a legsötétebb kétségbeesésnek, ha nem támogatja a lelki élet és a mélyen gyökerező keresztény létszemlélet, amely lehetővé teszi az elmélkedést és elkerülhetővé a kapkodást. Valóban: sok lélek a megvilágosító és megerősítő isteni segítség keresése helyett a legsúlyosabb megpróbáltatásokkal szemben elveszíti megfontoltságát, önuralmát és természetfeletti okosságát (amely nem tévesztendő össze a világ kicsinyes okoskodásával). És mivel az ember társadalomban él, könnyen fennáll a veszélye, hogy belső rossz közérzetét terjeszti is – akár a média által felerősítve.
Ez nem hipotetikus forgatókönyv, mert ez az, amiben már két éve élünk: a félelem széles körben terjed és a bizonytalanság egyre nő. A hétköznapi élet alapjaiban megrendült, és az istentisztelet tavalyi hihetetlen felfüggesztése után most már a szakmai nyilvántartásba vétel vagy bármilyen foglalkozás gyakorlása is veszélybe került, súlyos erkölcsi és gazdasági következményekkel.
E komor két éves időszakot az Apostoli Szék hosszú formális betöltetlensége idején éljük. Ez még inkább elkeserítővé teszi a helyzetet, hiszen a nyáj meg van fosztva Krisztus helytartójának tévedhetetlen szavától. Ő lenne az egyetlen, aki eloszlathatná a bizonytalanságot és az eltérő véleményeket a különböző kérdésekben, megkülönböztetve a kötelező érvényűt a vitathatótól.
Soha annyira, mint éppen most, nem volt még szüksége mindannyiunknak az isteni jó tanácsra és az emberi józan észre, hogy mérlegeljük szavainkat, hogy a helyes megkülönböztetést gyakoroljuk, hogy óvakodjunk az elhamarkodott ítéletektől vagy a szeretetnek ártó verbális túlzásoktól.
Ami itt legjobban hiányzik most: a szeretet! Az erények királynője néha még azokban a körökben is eltűnni látszik, ahol uralkodnia kellene, azok között, akiknek ugyanaz a hitük és ugyanazok keresztény eszményeik. Ahol a szeretet trónfosztottá válik, ott a bizalmatlanság és a neheztelés, sőt a sértegetés is utat tör magának, mintha a közös célok – a tiszta tanításért, a pápaságért és a szentmiséért folytatott harc – feloldódtak volna, vagy mindenesetre teljesen háttérbe szorultak volna, és egyes esetekben „szövetségesként” azokat részesítik előnyben, akik alapvető kérdésekben eltérő vagy gyökeresen másféle álláspontot képviselnek.
E szellemi és társadalmi bábelben az ernyedetlen ima horgonya nélkül fennáll a veszélye, hogy a híres szirénekkel küzdő Odüsszeusz állapotában találjuk magunkat, és olyan személyeknek tulajdonítunk érdemtelenül hitelt, akiknek nemcsak semmi közük a modernizmus elleni ügyhöz (a legfontosabb harchoz), hanem sokszor egyenesen ellenségesek. E rossz tanárok (vagy bizonyos esetekben állítólagos tanárok, a háttérben rossz súgókkal) közvetítik szellemiségük elkerülhetetlen gyümölcseként a frusztráció és a gyengeség érzését, ami hozzájárul a lélek elbizonytalanodásához. Már csak azért is, mert minden emberi számításukból (amelyek gyakran a legrosszabb katasztrófa és egy bizonyos önelégültség felé vezetnek) hiányzik Isten cselekvése, az Ő Gondviselése, a kegyelem segítsége. Ennek következtében, ha az elképzelhető legrosszabb következik be (amihez az Úr persze megadná a kezeléséhez szükséges kegyelmet), tisztán emberi szempontból – a társadalomban csúf boszorkánykonyhák által terjesztett naturalizmus eredményeként – a szenvedés értékét és a keresztény szellemben elszenvedett igazságtalanságok örök jutalmát teljesen figyelmen kívül hagyják. Urunk azt kéri tőlünk, hogy fogadjuk el és hordozzuk a keresztet, ne pedig meneküljünk előle az örökkévalóságban nem hívő istentagadók kétségbeesett aggodalmával. És így kevesek érdemtelen ismertsége, akik bizonyos kérdésekben zajt csapnak, sokak kiegyensúlyozott ítélőképességét teszi tönkre (a régiek így mondanák: „mors tua vita mea” – halálodból élek).
Ezért minden korábbinál nagyobb szükségünk van a Kisded Jézus áldására, Mária anyai közbenjárására és Szent József oltalmára – természetesen a testi egészségért is, de mindenekelőtt a lelki épségért. Enélkül minden más jó nagyon csekély értékű lenne. Várjunk, hívjuk segítségül a Karácsony áldásait, a mély áhítat légkörében, hogy minden erőnkkel helyreállítsuk a belső rendet. Ez nyilvánvalóan feltételezi, hogy részt veszünk a szertartásokon, a bűnbánat szentségéhez és szentáldozáshoz járulunk, hogy az ünnepet ne fokozzuk le a terülj-terülj asztalkám ügyévé.
A világgal ellentétben, amely idén is közömbös, sőt inkább ellenséges lesz Urunk világi születésének ünnepével szemben, nekünk, akik a világban vagyunk, de nem akarunk (remélhetőleg) hozzá tartozni, meg kell ragadnunk az ünnep egyik legjellemzőbb vonását: Mária és József csendjét a betlehemi barlangban a szent éjszakán. A világ menekül a csend elől, míg nekünk kifejezetten keresnünk kell azért, hogy meghallhassuk az örök élet igéit, amelyeket a megtestesült Isteni Ige intéz hozzánk, és amelyek 2000 éve lehetővé teszik a lelkek számára, hogy örök érdemeket szerezve nézzenek szembe minden eseménnyel, még a legsúlyosabbal és leggyötrelmesebbel is.
Az Opportune Importune a Riminiben található IMBC „San Pio X” ház magazinja.
